A játék az egyik legfontosabb eleme a cicák életének. Azon túl, hogy jól érzik magukat közben, segít fejleszteni vadászösztönüket és persze a gazdival való kapcsolatot is erősíti. 

A játéknak különböző fokozatai, "típusai" vannak, melyek több mindentől függenek. Egyrészt a cica korától, vérmérsékletétől, tapasztalaitól és a játék milyenségétől. Játék alatt pedig értem a mindenféle eszközökkel való játszást, akár emberi segítséggel, akár anélkül, illetve konkrétan az emberrel való játékot. Frici első játéka egy kislabda volt, ami le tudta kötni egy rövid időre, egészen addig, amíg el nem tűnt valahova, ahonnan már nem tudta kiszedni. Ilyenkor elkél az emberi segítség. A legkedvencebb a mai napig azonban az az egyszerű madzag lett, amivel a minden hónapban postán érkező melegétkezési utalványaim borítékját kötötték össze. Ez az a tárgy, amit a legvérmesebben őriz, Szofival együtt, és amire olyan egyedi hangot tud Frickó kiadni, ami inkább hasonlít röfögésre, mindenesetre egyértelműen jelzi, hogy azt soha nem adja nekünk. A kaparófán eredetileg madzagon lógó kismajom szerepe is hasonló élvezetet hivatott volna nyújtani, amíg le nem szakítottam. Ám hamar kiderült, hogy a majom fele nem igazán érdekli Fricit, inkább a madzagot szeretné elkapni. 

Fárasztó azonban futkosni állandóan egy madzaggal a kezünkben, főleg egy kis lakásban, ahol hely sincs. A labdát eldobálni pedig szintén nem éri meg, a macska ugyanis nem kutya, nem fogja visszahozni, őt a zsákmány becserkészése, és az utána loholás izgatja, valamint a ráugrás maga. Az, hogy ezt a műveletet megismételjük, az emberen múlik, elvégre, nehogy már egy kandúrnak kelljen utánamenni a lasztinak...Szóval a lusti gazdiknak nem ezek a legoptimálisabb játékok, viszont garantáltan lekötik a cicát, és amíg rángathatja a madzagot, addig sem a függönyön fog lógni. Egyszóval megéri kifárasztani őket, és még mi is jól szórakozunk közben.

Ami kevesebb mozgást, de annál nagyobb gyorsaságot igénylő játék, az a végtagok mozgatása a takaró/pléd alatt. Igen, az ember hülye, amiért ilyeneket csinál, főleg, hogy erről kell eleve leszoktatni a cicát. Na de ha egyszer ez olyan jó játék:) Mikor Frici hozzánk került, egy ideig folyamatos veszélyben volt a lábunk alvás közben, ugyanis állandóan ráugrott, megrágcsálta, karmolászta. Így aztán megpróbáltunk mozdulatlanul aludni, mert hát a fegyelmezés úgy tűnt nem hatott, arra pedig nagyon kellemetlen ébredni az éjszaka közepén, hogy csonkolják az ember lábát. Azt nem tudom, hogyan, vagy minek hatására, de leszokott róla egy idő után. Legalábbis, amikor a kezünk vagy a lábunk után kapott, már csak tappanccsal tette, nem engedte ki karmait, és nem éreztük magunkat zsákmánynak egy ádáz küzdelemben. Ezek után már lehetett vele vadászosat játszani, vagyis hogy direkt mozgatjuk a kezünket egy jó vastag takaró alatt, csak a biztonság kedvéért. Ami nekem tetszik ebben, az az a mozdulat, ahogy Frici ráveti magát a púpra: a hátsó billegetése laposkúszáshoz készülő pózban alap vadászmozdulat, ám az ugrás ezután annyira lassított felvételnek tűnik, hogy öröm nézni a mozdulatait. Aztán a becsapódás haláli, két lábbal előre, mintha ő lenne Superman, majd pontosan a célra érkezik, de becsúszva fejezi be a támadást, mint egy baseball játékos. 

Szofi egészen más tészta, ő nagyon kicsi korától velünk van, ezért őt nekünk kellett megtanítani játszani is. Na nem volt nehéz dolgunk, mivel egyrészt Frici nagy segítség a pici nevelésében. Másrészt egy icipici kismacskát egy új környezetben minden érdekli. Miután beüzemeltünk neki egy nagy dobozt fekvőhelynek (hihetetlennek tűnik, hogy volt idő, amikor nem tudott kimászni belőle), a következő kedvenc hely az ágy lett, oda viszont nem tudott felugrani. Ha felsegítettük, akkor már képtelenség volt lekergetni, hiszen a takarók, a készenlétbe helyezett zsebkendők (pisi-kaki célra) nagyon jó játékok voltak, amin lehetett ugrálni, tépni, rágni és még ott volt Frici is, mint őrző-védő szolgálat, akinek a feje ugyanezen dolgokra tökéletesen alkalmas. 

Neki is kedvelt játéka volt a végtagok csonkolása, viszont nála már tudatosan készültünk arra az időre, amikor le kell szoktatni róla. Próbáltam ennek utánanézni, mert valahol olvastam pontos életkort, amikor el lehet kezdeni leszoktatni, de nem találtam meg. Mindenesetre Szofi is, akárcsak Frici magától szokott le a durva karmolászásról. Nála persze érthető, hogy pár hetesen még eléggé ingatag, és gyámoltalan, nem feltétlenül koordinálja a mozgását, viszont célja már ekkor is van: kivégezni minden útjába eső tárgyat. Később aztán, mikor minden tekintetben tudatos és egyre önállóbb lény lesz - és persze egyre agyafúrtabb is - már tudja kontrollálni, hogy adott helyzetben kiengedje-e körmét, vagy sem. (Mivel Frici már elég nagy volt, mikor beköltözött, nála ez a magyarázat nem érvényes, inkább a bizalom kialakulásához tudnám kötni a hasonló viselkedést, illetve annak megszűnését.) Ma már felfokozottabb hangulatában is közelíthetek az arcommal Szofi felé, ha éppen meglendül a tappancsa, akkor sincs mitől félnem, szinte csak megsimogat. Még csak 5 hónapos lesz, de már a véletlen karmolások is ritkán fordulnak elő. 

Mindezek fényében talán érthető, hogy miért tartottuk meg mégis a takarós játékot. Miután a direkt végtagra vadászásról leszoktak, már nem olyan nagy bűn egy kis ingerlés. El tudják különíteni a játékot, melyben a kezünk, lábunk részt vesz a takaró alatt, fölött, és a nap többi részét, amikor végtagjainkat másra használjuk. Így nem okoz nekik problémát, ha esetleg idegen nyúl feléjük, tudják, hogy nem szabad ráugrani, harapni, karmolni. Ha ez mégis megtörténik, akkor sem szabad csodálkoznunk, hiszen mégiscsak idegenről van szó, míg a játékot anyuval és apuval játszuk. A játék a kézzel és minden más a kézzel elkülönítésére a legjobb példa az esti és reggeli rituálé. Ez ugyanis akármekkora örömet okoz Szofinak, csak ekkor játszuk, napközben eszébe sem jut, hogy ugráljon az ágyon, vagy megtámadja a kezemet, miközben valamit csinálok. Arról van szó, hogy felkelés után míg a kávé melegedik, felhúzom a redőnyöket és letakarom az ágyat egy pléddel. Ezzel Szofit olyan mértékben fel is tudom izgatni, hogy muszáj is játszani vele, mert nagyon édes ilyenkor. A redőny felhúzásában nem tudom, mi olyan izgalmas, talán a mozgás és a hang egyszerre, a látványt nem hiszem, mivel egy része csak annyira van amúgy is leengedve, hogy éjjel is tudjanak nézelődni. A lényeg, hogy be kell vágódni a két ablak közé és fékeveszetten ugrándozni. Na pl. ilyenkor ha odahajolok hozzá, felágaskodik, mint egy póni, és szinte végigsimít az arcomon, vagy megpaskolja. Ezután ugrás az ágyra, hiszen következik a takarók összahajtogatása. Itt aztán esélyem nincs, mindenki meghal, aki az útjába kerül. Végül persze sikerül leteríteni a plédet is, és a cica sem marad a takarók alatt. Egy utolsó elbújás erejéig néha én is csatlakozom és bebújok a fejemmel a pléd alá, ilyenkor majd' megzabálom a kicsit, olyan édes. Teljesen le van lapulva, óriási a pupillája, tipikus vadászpózt vesz fel, és őrület tükröződik a szemében. Sokáig azonban nem játszhatunk így, ugyanis az őrszem is éber, és végig figyeli az egész procedúrát. Ő ma már nem próbálja elkapni a takaró alatt kúszó akármit, viszont figyeli, merev, nagyon ijesztő pozícióban. Egy alkalommal nemrég rá is támadta kezemre, amit egy nagyon vékony pléd alatt mozgattam Szofinak, és nem vettem észre Fricit (mert hát ilyen a jó vadász). Másodperc tört része alatt ráugrott a kezemre, és meglepetten szembesültem vele, hogy Frici már egy nagyon is kifejlett, rettentően erős és tökéletes predátorrá nőtte ki magát. Nem ejtett mély sebet, de megkarmolt picit. Azóta figyelek, nehogy a pléd alatt kúszó kisvadászt is prédának tekintve egy mozdulattal kivégezze. Ettől az ijesztő momentumtól eltekintve nagyon jó játék ez, főleg, hogy engem is felébreszt kicsit. Este ugyanez ismétlődik, kis ugribugrival kiegészítve, amikor csak simán a takarón huzigálom a kezem, Szofi meg futkos utána. 

Ami miatt Frici nem jelent valódi, mindennapos veszélyt egy-egy ilyen játék során, az megmutatkozik a többi, igazi játékkal való játszásban. Mikor elérkezett az idő, hogy Szofi a kezünk helyett mással játsszon, vettem két kis labdát, ami zörög is belül, de hogy minek kettőt, azt nem tudom. Brilliáns ötlet volt, ugyanis egy zörgő labda tökéletesen leköti mindkét macskát, egyedül is tudnak vele játszani, és nagyon masszívak; ugyanakkor egy is elég lett volna, mivel Szofinak úgyis mindig az kell, ami Fricinél van.

A baj azonban az, hogy Fricinek nincs esélye, Szofi mindenhova előbb odaér, és lecsap rá, pedig sokszor látom, hogy Fricit is érdekli, de inkább hagyja a kicsit előbb odaérni. Szerencsére a mostani lakás előszobája elég hosszú, úgyhogy tudnak futkosni az eldobált labdák után. Ebben a a játékban a kismajom is részt vesz, őt is lehet ugyanis dobálni. Persze nekem is mennem kell utánuk, hogy aztán visszadobjam a lasztikat, mert a macskák csak futnak. Szofi ráadásul csal is, mert ha látja, hogy felveszem a labdát, tudja mi lesz, és már előbbre megy, kb. az előszoba közepétől indítja meg a futást. Frici meg legtöbbször meg sem mozdul. Ha ilyen van, érdemes az egyik cicát becsukni az egyik szobába, míg csak és kizárólag a másikkal dobálózunk kicsit. Az egyetlen, aminél nincs akadály, a még mindig népszerű madzag, amire már újabb izgalmas csúcsszuper dolog került. Pár hete náthás voltam, és csak zabáltam a negrókat. Amikor nem, akkor meg küzdöttem Szofival, hogy ne lopkodja el azokat. Ugyanis a negró csomagolása bődületesen jó játék. Ez volt az első dolog, amit szájában tartva annyira védelmezett az egyébként megkövülten ülő és bámuló Fricitől, hogy kutyamorgás hangot adott ki. Úgyhogy negró mindig van itthon, sőt egy papír éppen a madzag végén díszeleg. Ezt általában egyszerre őrzik, még jó, hogy két vége van a madzagnak.

Szofi kedvencei közé tartozik még az ásványvizes üveg kupakja. Míg Frici előszeretettel dönti fel az üveget, addig Szofi a kupakért rajong. Így aztán több helyen előfordulhatnak efféle tárgyak itt-ott, egy-egy szekrény alatt, vagy az ágy alatt is (ahova még akár halott német katonát is elrejthetett), ahova szívesen bebújik szerzeményeivel, hogy senki el ne vehesse tőle. 

És végül, de nem utolsó sorban, talán a legfontosabb játék maga Frici és Szofi. Az egymás kergetését, a birkózást semmi nem pótolhatja, ezért tényleg hálás vagyok a sorsnak a kis Szofiért. Fricinek nagyon jót tesz egyrészt a több mozgás, másrészt ez a fajta társaság, amit a pici személyében kap. A nagy, tapasztalt, okos, erős bátyuska pedig nagyon sok mindenre megtanítja Szofit, amire egy jó vadásznak szüksége lehet. (Na persze Szofika igazi nő, úgyhogy ha valami nem tetszik neki, erős a fogás pl., egyből visít, de sokszor ez csak hiszti.) Ehhez a játékhoz az ember azzal tud segítséget nyújtani, ha szabad mozgást biztosít számukra és a fontos, törhető tárgyakat nem tartja olyan helyen, ahol leverhetik futkosás közben. Az sem utolsó szempont, ha hajlandóak vagyunk elviselni egy kis dübörgést, ugyanis az én két kis szemem fénye elefánt csordát megszégyenítő trappolásra képes. Azt hiszem, ilyenkor nagyon boldogok, és elégedettek, ami engem is azzá tesz.

Ami pedig igazán mindkettejük számára valóban vadászathoz hasonló, és képességeik, ösztöneik karbantartására alkalmas, az a mindenféle bogarak utáni ugrándozás, futkosás, ami egy lakásban amúgy is előfordul. A hangya és a repülő bogarak, legyek, valamint a pók remek lehetőséget biztosít cicáinknak ösztöneik kiélésére. Ezek esetében pedig ne ijedjünk meg, ha meg is eszik a zsákmányt, ezt a lakásban tartott cica is megteszi néha.

Látható tehát, hogy a cicák egyik legfontosabb lételeméhez, azaz a vadászathoz, ami játékként fogható fel, nem kellenek különösebben extra vagy éppen drága kellékek. Amondó vagyok, hogy akárcsak a gyerekek, a cicák sem a legdrágább, legszuperebb játékkal kötik le magukat, hanem a lehető legegyszerűbb tárgyakkal is képesek órákig ellenni. Ezen kívül csak egy kis törődés, és egy kis testmozgás szükséges a gazdi részéről is, hogy teljes legyen a móka.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.