Sok butaságot hallottam már a cicákról, amiket saját szememmel látok megdőlni nap, mint nap. Az egyetlen, ami azonban valamennyire igaz lehet, hogy a változást jól bírják, könnyen alkalmazkodnak a megváltozott környezethez. Ehhez személyiségük változása nagy mértékben hozzájárul.

Frici és Szofi együtt és külön-külön is sokat változtak, mióta nálunk vannak. Frici, mint menhelyi cica eleve látványos fejlődést mutatott, míg teljesen belakott bennünket, majd a Pestre költözéskor újabb lakást kellett elfoglalni, most pedig egy újabb költözés vár rá. Természetesen az ilyen jellegű változások nem okoznak különösebb megerőltetést egy cica számára, ugyanakkor a területfoglalás sem mindig végérvényes.

Míg a győri egy szobás kislakásban, a direkt a cica számára vásárolt pihe-puha párna egyből elnyerte tetszését és mindig azon aludt, addig a nagy lakásban Pesten már sokkal több alkalmas zugot is talált. Szofi érkezése mindent felborított, kivéve az ágyon, a lábunknál való éjszakai alvást, az örök. Az első hetekben sértődését kifejezve mindig a kanapét foglalta el, majd hamar rászokott arra, hogy elbitorolja a Szofi által kialakított fekhelyeket. Szofika pedig 4 hetes kora óta uralja a teret, amíg Frici ki nem túrja.
Érdekes azonban, hogy apósom lakását és az én szüleimét egészen másképpen kezelik, sosem tudom eldönteni, hogy mennyire érzik otthonosnak vagy sem. Ebben a tekintetben azt kell mondanom, hogy mégsem igaz, hogy jól alkalmazkodnak, mert bár hamar megtanulják a szabályokat - aztán vagy betartják, vagy nem -, de nem érzik otthonuknak. Kezdettől fogva hurcoljuk őket mindkét helyre, ki is alakították a maguk terét mindenhol, mégsem tudják annyira elengedni magukat, hogy az itthoni rutin ott is működjön (pl. a testünkön fekvés, hozzánkbújás napközben). Persze látok esélyt rá, hogy jó irányba alakul a dolog, de még türelemmel kell lennünk.

Ami pedig a jellemüket illeti, döbbenetes változásokon mentek keresztül. Frici ugyan mindig is kedves, jó házigazda volt, ha vendégek érkeznek, mindenkihez hozzádörgölőzik és az ölébe ejti magát. Velünk való viszonya azonban nem mindig ilyen egyértelmű. Vannak sértődős időszakok és pillanatok és van, amikor csupán féltékeny. Az egymás mellett élésből azonban Szofi érkezésével lett valódi együttélés. Azóta - túlesve a duzzogó időszakon - sokkal inkább igényli a szeretetet, és a kialakított rutin betartását. A reggeli fésülgetés és a vacsorára való buzdító dörgölőzés nem maradhat el, és ha méltóztatik az ajtóban fogadni hazaérkezésemet, akkor muszáj ledobni magát, hogy örüljek neki. Cserébe viszont egy kezdő kutya módjára követi az "utasításokat", viszonylag könnyen tanulja meg a szabályokat és nagy százalékban be is tartja.

Szofi változásai látványosabbak, mivel nála a felnőtté válás összes lépcsőfoka előttünk zajlik. Kölyökcicaként mindent fel kellett fedeznie és megtámadnia, először csak az ágyon, aztán ha le/felsegítettem, akkor már a szobában is, végül az egész lakásban. Aludni azonban csakis anyu vagy apu, azaz az én vagy férjem nyakában lehetett. Az volt a biztonság, a menedék, ahova haza lehetett jönni. Aztán, mikor már az egész lakást a magáénak érezte a kisasszony, elkezdett különböző helyeket fekvőhelynek rendszeresíteni; így aludt már a ruhaszárító alatt a hálószobában, az összetekert polifoamban, a Fricinek vásárolt, majd az új lakásban eléggé elhanyagolt ülőpárnán, a radiátorra felszerelhető cicafekhelyen, illetve a komódon pléden. Ez utóbbi lett a végleges, ma is itt hajtja álomra a fejét éjszaka. Az egyetlen, ami eltűnt, majd az utóbbi pár hónapban visszatért, hogy hozzánk bújjon. Egyrészt a legjobb búvóhely, ha otthon vagyunk, a felhúzott lábunk alatt feküdni, ha takaró van rajtunk. Ilyenkor persze mindenképpen szükséges testi kontaktus, tehát odabújik hozzánk. Másrészt időnként, ha már nagyon álmos, akkor csakis a mellkasunk az, ahol az újra kisbabává alakult Szofika aludni tud. Ez a kölyökcica korában általános és érthető szokás valamiért visszatért nála, és újra szüksége van ránk a biztonságérzetéhez. Valamelyik nap odajött hozzám, és konkrétan nyújtózott, hogy vegyem fel. Természetesen számomra ez a változás csak áldásos, főleg, hogy Friciben is ez generálja a túlzott szeretetéhséget.

De nemcsak Frici vesz fel újabb és újabb viselkedésformákat csupán féltékenységből, Szofi is elles tőle ezt-azt. Az, hogy pár nap után megtanulta a kaparófa használatát, szinte csak bátyuskájának köszönhető és alapvető funkciónak is tekinthetjük. Azonban a megérkezésünkkor levágott hanyatt vágódás és "gyere, simizz, örülök, hogy hazajöttél" tekintet elsajátítása már extra funkció és szintén Fricitől tanulta. Az utóbbi pár hétben figyeltünk fel rá, hogy amikor elmennénk, vagy megérkezünk, akkor Szofi elkezd vergődni a földön, mint egy partra vetett hal és pöndörödik oda-vissza. Ezt egyértelműen Fricitől látta, hogy le kell dobni magát, pörögni, nyújtózni és dorombolni. Pedig azelőtt egyáltalán nem érdekelte, hogy megsimogassuk, persze próbálkoztunk, de elszaladt.

Ha már tanulásról volt szó, megemlítem, hogy a dagasztást a Frici művészi szinten műveli, fejét egészen előrenyújtva, résnyire nyitott szemmel, átszellemülve, mint aki nagyon betépett. Szofi ezt is eltanulta, de csak az alapokat, ő csak úgy tapicskol, mint aki valami ragadósba lépett, és csak hogy legyen meg, aminek meg kell. Ami viszont érdekes, hogy Szofi - alapvetően - is és Frici is mára már csak és kizárólag rajtunk való elhelyezkedéskor csinálják, ha ágyra, plédre, párnára fekszenek, nem. Frici azelőtt a fekvőpárnáját beigazította, de most már csak rajtunk kell állítania, ha jót akar aludni. 

Összefoglalva tehát Frici egy nemtörődöm, mindenkire tojok alakból 3 éves korára egy végtelenül kedves és türelmes szeretetbomba lett, míg a kis Szofi másfél évesen már túl van azon a koron, hogy "anyuhoz" bújni ciki és újra kisbabaként ragaszkodik hozzánk. Remélem, ezek az időszakok még jó darabig kitartanak, és Frici vén rókaként is bújós marad, Szofi pedig sosem nő fel igazán annyira, hogy már ne legyen ránk szüksége - mint ágy és fekhely természetesen. Viszont bármilyen változás elébe kíváncsian állok, mert gyanítom, hogy ahogy mi, ők is képesek végtelen számú jellemvonást felvenni és eldobni, ami még izgalmasabbá teszi a velük való együttélést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.