Látom, anyu leírt valami zagyvaságot erről az egész növényevős dologról, de nem szeretném, ha bárki bármit is elhinne belőle, mert csak össze-vissza hadovál. Elmondom igazából, hogy volt az a hűtőről lefújós eset.

Szóval az úgy volt, hogy anyu tett-vett a konyhában, nyilván valami finomat készített maguknak, amiből soha nem adnak nekünk, pedig olyan jó illatuk van. Helyette ehetjük ezeket a whiskas szarokat. Na mindegy. A lényeg, hogy szeretek anyuval lenni, úgyhogy kint voltam vele a konyhaablakban. Azt ugyan ne várja, hogy leülök a székre, mint Frici. Lehet, hogy neki úgy kényelmes, mert már azért elég öreg a tesó, de én szeretek ugrálni. És ott az ablakon túl annyi izgi dolog van, csupa móka és ugribugri, csak mindig koppan valami, amikor nekik akarok ugrani az ablakból. Úgyhogy arra gondoltam, letépek egy levelet arról az amúgy is rusnya növényről, és azzal fogok játszani. Rájöttem, hogy a számmal meg tudok fogni dolgokat és el tudok futni velük. Zsírkirály! Szóval, éppen köröztem a virág körül, kerestem a legmegfelelőbb levélkét, amikor anyu elkezdte kiabálni a nevem. Ezt amúgy sem értem, miért csinálja, kb. 3 hetes korom óta tudom, hogy így hívnak, nem kell folyton ismételgetni. Láttam, hogy a szeme is vérben forog, és hát megmondom őszintén, éreztem, hogy nem örül. Azt is észrevettem már, hogy ez akkor van, amikor a virág körül ólálkodom, de hát mit van úgy oda? Ez a zöld izé még dorombolni sem tud, és olyan jó rágcsálni. Azt a fűszerű izét meg egye meg anyu, ha neki kell, mert hogy nekünk a Fricivel nem kell, az biztos. Hiába rakta ki, nem fogjuk azt rágcsálni. 

Mielőtt eldurrant volna anyu agya, próbáltam játékosra venni a figurát, úgyhogy elbújtam, csak a kis okos fejemmel kukucskáltam felé, ő meg csak fújta felém a levegőt. Ez meg a másik, amit nem értek: miért csinálja, mikor tudja, hogy nem szeretem? Be is csuktam a szemem, hunyorítottam, ahogy csak tudtam, így viszont nem figyeltem oda, és elkezdtem lecsúszni annak a nagy fehér doboznak az oldalán. Még kapaszkodni se tudtam rajta. Ez nem olyan ám, mint az a fekete doboz a szobában, amire hipp-hopp fel tudok mászni. Úgyhogy csak csúsztam lefelé. Ekkor már láttam, hogy anyu sem kiabál és nem füstöl a feje, viszont néha mintha kacagott volna. Nem tudom mi volt ebben olyan vicces, de gondoltam, majd az nevet, aki utoljára nevet. MUHAHAHAHA!

Szerencsére lassan földet értem, és kezdhettem elölről az egészet. Egy idő után már anyu sem szólt hozzám, csak néha rám nézett, aztán már nem mondogatta a nevemet. Ezzel azonban nem tántorított el a tervemtől. Egészen másnapig kellett várnom, de végül szerencsém lett. Valaki nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy be tudtam osonni oda, ahol az a fehér tartály van, amibe anyuék be szoktak ülni, és fröcskölik rám azt a nedves folyadékot, aminek nincs jó íze. Máskor meg nincs is benne semmi, bele tudunk mi is menni Fricivel, szoktunk is. Először a fehér szőrmókot kellett legyőznöm, aki a tartály előtt terül el és őrzi. Jól megböködtem a karmaimmal, aztán elfeküdtem, jól átkaroltam, hogy ne tudjon elmenekülni, amíg megrugdosom, és a végén rá is pisiltem, hogy érezze a vereség keserű ízét. Aztán körbejártam a tartályt. Először csak felmértem, mi helyzet, és miután láttam, hogy nincs benne semmi, beugrottam. Egy kicsit nedves lett a tappancsom, de túléltem. Frici meg csak nézett a bamba pofijával. Imádom, meg minden, de hát ez olyan jó gyerek, úgy kell noszogatni, hogy csináljon már velem valami rumlit. Nincs benne semmi kalandvágy és ha anyu vagy apu szól neki, akkor szót fogad. Mintha az lenne a legfontosabb az életben. Végül megtaláltam a legoptimálisabb helyet, hogy lerakjam a bűzbombámat. Én mondom, az a förtelmes kaja, amivel anyu-apu töm minket, irdatlan szagokat tud gerjeszteni, még egy ilyen apró úrihölgy cicában is mint én, alig vártam, hogy leszállhassak róla. Nem is kellett sokáig várnom, anyu robogott ki a szobából, én meg csak kuncogtam magamban. Ezt kapd ki, anyukám! Fogsz még velem veszekedni? Remélem, értjük egymást.

Megmondom őszintén, ezután már nem terveztem további akciót, de este sikerült belopóznom anyuval, amikor valamiért bement oda, de aztán kiment úgy, hogy nekem nem is szólt, és becsukta az ajtót. Próbáltam kikúszni alatta, de ahhoz már nagy vagyok, meg hát végülis jól éreztem magam én ott. Csak hát aztán megint rámjött a trónolási inger és mivel délelőtt olyan jó helyet találtam, megint oda helyeztem el a cuccot. Egyszer csak hallottam anyu kétségbeesett hangját, megint a nevemet sikongatta, és hát most válaszoltam is neki, mert a bűz azért engem is zavart, úgyhogy hamar megtalált. Már nem kiabált és nem akart megnyúzni (mindig azt mondja, a Friciből olyan finom puha kesztyű lenne, hogy én félek, még jó, hogy nekem nincs olyan bundám). Kemény nap volt ez tehát, de remélem megtanulta a leckét. Nem éri meg packázni velem. 

Az az igazság, nehéz lesz rászoktatni mindenre, már anyut és aput. Pedig meg kell tanulniuk. Igaz, mindig ugyanúgy reagálnak, ha az asztalon mászkálok, vagy lelopom a csokit a polcról, ilyenkor olyan kilátástalannak látom a helyzetet. De amikor látom, hogy Frici eldönti az ásványvizes palackot és az nem zavarja már őket, vagy szól, hogy ki akar menni és kiengedik az udvarra, látok némi reményt, hogy mégiscsak idomítható egy olyan önző és erőszakos állat is, mint az ember.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.