Mint már említettem szállító dobozra mindenféle cica esetében szükség van, hiszen bármikor előfordulhat, hogy valahova vinni kell, ha máshova nem is, az állatorvoshoz igen. Frici és Szofi pedig igazi országúti kalandorok, mivel elég sokat vagyunk kénytelenek utazni, és olyankor kiscicáinkat sem hagyjuk magukra.

Fricinek és Szofinak is hozzánk költözésük után egyből beszereztünk egy-egy hordozót, úgyhogy ma már elég sok pakkal indulunk útnak, ha megyünk valahova. Márpedig megyünk, körülbelül minden második hétvégén, hol az én szüleimhez, hol a barátoméhoz. A cicák pedig jönnek velünk. Valahogy így alakult ez ki az évek során. Mikor Frici hozzánk került, még nem Budapesten éltünk, de akkor is utaztunk egy hónapban legalább egyszer barátom szüleihez, akik másik városban élnek. Az ugyan csak fél órás út volt kocsival, de néha Frici ezt sem tűrte jól. Ami miatt azt gondoltuk, magunkkal kell cipelnünk 3 napra, az az volt, hogy nem akartuk, hogy elhanyagolva érezze magát. Eleinte olyan elesettnek tűnt, és mivel menhelyről hoztuk el, szerettük volna, ha érzi a törődést, és nem egyből megint magára marad. Persze az utaztatás nem feltétlenül a törődés jele, de higgyük el, kibírja a macska. Kevés alkalomtól eltekintve Frici esetében inkább van szó hisztiről, mint valódi gondról. Előfordult, hogy becsúszott egy kis pisi, kaki az úton, de ilyenkor egyből megálltunk, ahol tudtunk, és kitakarítottuk a dobozt. (Mindig tartunk a kocsiban egy üveg ásványvizet, magunknak, a cicáknak és ilyen esetekre.) Ezen kívül maximum puki fordul elő, ami legalább olyan büdös, mint a szilárd halmazállapotú testvértermék, de ezzel együtt kell tudni élni/utazni. A többi pedig csak a nemtetszés kifejezése. Helynek nincs szűkében az állat, hiszen ugyanazokat a fekvő, ülő pózokat fel tudja venni, mint a lakásban, ugyanúgy tud aludni, még ki is lát, mivel mindig úgy rakjuk be a dobozt, hogy az ajtaja a túlsó ajtóval legyen szembe, hogy lássa az eget, fákat, vagy most már Szofit, vele szemben. A zenét lehet, hogy nem szeretik annyira, de azt nem is szoktuk hangosan hallgatni, inkább úgyis beszélgetünk, ami meg talán nyugtatólag hat rájuk. Pont a legutóbbi utazás alkalmával, mikor egyedül mentem velük ezen a félórás úton a két szülői bázis között, Frici nagyon nem akart kocsikázni és ennek hangot adott. Egy darabig mondtam neki, hogy nyugodjon meg, aztán szólt egy szám a rádióban, amit szeretek és el is kezdtem énekelni. Erre Frici abbahagyta a nyávogást és meg sem szólalt a célig. Hogy azért hagyta abba, mert annyira szörnyű volt a hangom, hogy büntetésnek vette, és inkább csöndben maradt, csak ne kelljen újra átélnie, vagy egyszerűen megnyugodott, azt nem tudom, de a hatás mindenképp pozitív volt számomra.   

Amióta a fővárosba költöztünk, az én szüleimet is be kell tervezni a látogatásokba, úgyhogy megyünk elég sokat. És hosszan. Hosszabban, mint eddig, viszont most már ketten ülnek hátul. Ennek előnye persze nincs a gazdi számára, inkább hátrány, mivel ha az egyik rákezdi, a másik biztosan beszáll a kórusba. Eleinte, főleg magunk miatt, legalább egy pihenőt tartottunk a másfél órás utazásban, de ma már igazán ritkán kell megállnunk, akár rólunk, akár az állatokról van szó. Ami plusz felszerelést igényel, az a nyári autózás, idén többször is észrevettük, hogy nagyon melegük van. Próbáltuk eltakarni az ablakot, vizet itatni velük, bevizezni a pofijukat, de a lihegés jobb módszernek bizonyult. Sajnos a meleggel nem nagyon tudunk mit tenni, a klímával pedig érdemes óvatosan bánni, nem hinném, hogy csak mi tudunk felfázni, vagy ízületi gyulladást szerezni az áramló hideg levegőtől. Mindenesetre nem kell féltenünk cicáinkat, vagy a megszokás miatt, vagy pedig az áldott jó természetüknél fogva, de elég jól bírják a kirándulásokat. 

Mindez persze nem jelenti azt, hogy örömmel ugranak a szállító dobozba, már ami Fricit illeti. Szofi még mindig érdeklődik annyira, hogy nem köti össze az esetleges kellemetlen élményt a dobozzal és lazán besétál a nyitva hagyott eszközbe. Frici azonban már öreg róka, úgyhogy ha csak meghallja, hogy vesszük le a polcról a kamrában a dobozt, máris elbújik. Ezt meg kell akadályoznunk, nehéz ugyanis egyedül, de még akár két embernek is becserkészni egy vadászösztönnel rendelkező ragadozót. Persze az ő éles eszüknek is vannak korlátaik, és egy idő után a gyerekek számára oly egyértelmű "ha én nem látlak, te sem látsz engem, mert láthatatlan vagyok" taktikát veti be. (Lehet persze csalit használni, de nagyon körültekintően kiválasztott legkedvencebb játék fog csak működni, és az is csak az első alkalommal - mint mondtam a cicák nagyon hamar alkalmazkodnak, 2., 3. alkalommal már azt fogja gondolni, "Barátom ezzel már a múltkor átvertél, most nem fogsz, hahaha".) Példával szemléltetem: első búvóhely az ágy alatt van a hálóban. Ha sikerül középre helyezkednie, a földön fekve sem érem el, ha mégis, akkor a túloldalon kiszalad, és mivel én fekve vagyok, esélyem sincs elkapni. Második búvóhely a nyitva felejtett kihúzható kanapé alatt a sötétben van. Ez egyébként a legjobb hely, mert sötét is van, ha nem látjuk, hogy idefutott be, nem is látszódik, és persze teljesen elérhetetlen. Ha elkezdjük húzni, taszigálni a kanapét, akkor azért kiszalad. Következik a konyha, az étkezőpad alatti rejtekhely. Ez már annyira nem jó, mivel itt könnyedén el tudom kapni, ha sikerül bepréselnem magam a pad és az asztal közé, de sajnos elég szűk a hely. Végül aztán nem marad más, mint a fotelszék alá bújni, és összehúzni magát, amitől valószínűleg láthatatlannak kéne lennie. Itt már csak elég lehajolnom és megvan. Mégsem mozdul, még csak nem is pislog ilyenkor, ezért gondolom, hogy a "nem láthatsz" stratégia van érvényben. Ma már ez a procedúra esélytelen, hogy lejátszódjon, mielőtt bármit is elővennénk, szépen minden búvóhelyet elzárunk. De azért voltak nehéz pillanatok korábban. 

Tudni kell, hogy a cicák nagyon könnyen alkalmazkodnak egy új szituációhoz, új környezethez, de azért ha ennél nehezebben vennék az akadályt, biztosan nem erőszakolnánk rájuk az utazást. Ami pedig az ideiglenes lakóhelyeket illeti, igazán nem kell sok idő, mire teljesen felfedezik maguknak, kijelölik kedvenc helyeiket és birtokba veszik a lakást. Így volt ez barátom szüleinél és nálunk is. Frici első alkalommal nagyon hamar megszokta barátoméknál az új környezetet, és megtanulta, mit nem szabad, bár érdeklődése azért a mai napig megvan. Később egy kis ideig kénytelenek voltunk ott is lakni, de ez akkor már egyáltalán nem okozott neki gondot és azóta is már a megérkezéskor tudja hol vagyunk, és hol az ő fekhelye. Az én szüleimnél kicsit más a helyzet, erről egy külön posztban lesz szó, mivel ott egyel több (fajta) lakóval kellett megbarátkozni. Szofi pedig mindenben bátyját követi, így neki talán ezért nem okoz nehézséget szinte semmi. Hiszen ha ismeretlen helyzetbe kerül, tudja, hogy tesó úgyis ott van, csak azt kell csinálni, amit ő. 

Utazó cirkusz vagyunk tehát, ami még ha néha kellemetlenséggel is jár, valójában némi változatosságot jelent a kicsiknek. Frici már hozzászokott, hogy nem hagyjuk egyedül, így őt nem szívesen hagynám magára több napra, Szofi pedig annyira kicsi volt, és még most is az, (és most már egy igazi sátánka is), hogy őt azért nem lehet itthon hagyni. Úgyhogy amit főztünk, azt esszük, ha utazunk, akkor mindannyian utazunk. Szerencsére van, aki mindegyikünket szeretettel várja, úgyhogy a macskák semmiben nem szenvednek hiányt második otthonaikban sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.