Ott álltunk tehát egy elsőre félénknek tűnő cicával, aki szép lassan bejárta a lakást, elfoglalta a helyét, és fogalmunk se volt, hogyan tovább. Azt tudtuk csak, hogy imádnivaló, és imádjuk is. Aztán szépen minden kialakult a maga módján. Frici evett, aludt, játszott, növekedett, és mára igazán felnőtt cica lett belőle.

A mi kapcsolatunk nem lett hamar bizalmi viszony, inkább a barátommal töltött több időt, vagyis fordítva. Ő játszott vele reggel munkába menet előtt, én általában rohanva indultam melóba, éppen csak beszélgettünk kicsit, meg volt pár perc simi. Meg is volt ennek az előnye és a hátránya is egyben. Velem nem viselkedett olyan kedvesen, bár szerette, ha simogatom, de nem az volt az igazi. Ugyanakkor nem is keltett fel reggel minden áldott nap, hogy ébresztő, éhes vagyok, gyere játssz velem. Persze a macska ezen funkciója hasznos is tud lenni, ha az ember öntudatlanul lecsapja az ébresztőt és pont elkésne, ha a kedvenc nem ébresztene. Megtanultunk jó pár dolgot, és aztán elkezdtünk tényleg együtt, egymással élni. Egy idő után Frici már jobban szeretett a párnája helyett inkább az ágyon aludni, a lábunk végében. Persze emiatt öngyilkos vállalkozás volt takaró nélkül aludni, vagy csak kidugni a lábunkat, mert egyből ráharapott. Érdemes tudni, hogy a cicák számára a kéz és a láb játék, tehát nem ártó szándékkal próbált csonkolni, hanem csupán játékból. Persze mindez éjszaka álmodból felriadva nem annyira kellemes, de mint mondtam, az állattartás önfeláldozással jár. Vagy éppen végtag feláldozásával. A fura az, hogy mivel éjjel csesztetett leginkább, nagyon fegyelmezni félálomban nem tudtuk, valahogy mégis leszokott róla, és nem tudok visszaemlékezni sem, hogy mikor. Egyszer csak kinőtte.

Amit viszont nem nőtt ki, az a ragaszkodás. Fura egyénisége van ennek a kis kandúrnak, ugyanis mint említettem, azt gondoltam, szerető, hálás cica lesz. Az is a maga módján, de rettentően utálja, ha kézbe vesszük. Képtelen megmaradni az ember ölében, és ilyenkor nem lehet simogatni sem. A menhelyen előadott színjáték a dörgölőzésről jól átvágott engem, persze nem bántam meg, de ma is jót nevetek, hogy kihasznált egy akkor még alig 2,5 kg-os csöppnyi agyú állat. Az irányítás ez ügyben ma is az ő kezében van, akkor simogatjuk, amikor ő odaejti magát a lábunkra, ölünkbe, ahol éppen jó neki. De mégis fontos, hogy a közelünkben legyen. És ez konkrétan ugyanazt a helyiséget jelenti. Gyakran előfordul, hogy mikor főzök, ott ül a konyhában a széken, vagy a régi lakásban a küszöbön és figyel. Persze akar segíteni is, hagymát, krumplit pucolni. És mielőtt bárki azt mondaná, hogy a szagokra jön, azt mondom, nem. Már akkor odatelepszik, amikor még csak kést, vágódeszkát veszek elő, kajának híre-hamva sincs az asztalon. Persze érthető, ha nem izgatja magát feleslegesen, mikor pontosan tudja, hogy az extra falatok, ami nem a saját kajája, az abba zörgős papírba van csomagolva. Abból mindig kap pár falatot. És tényleg csak akkor jön közvetlenül a lábam mellé, ha meglátja a felvágott csomagolását. Másik jó példa a fürdés. Az előző lakásban mindig a fürdőszoba ajtó előtt várta, mikor jövünk már ki. Mintha egy percre sem szeretne egyedül maradni.

Mióta egy nagyobb lakásban lakunk, sokkal jobban tudja űzni az "én is abba szobában vagyok, amiben te" játékot, hiszen több a lehetőség. Ahol éppen vagyok, neki pont ott kell lennie. Kapcsolatunk itt lett szorosabb, mivel jelenleg nem dolgozom, így nagyon sok időt töltünk együtt. Úgyhogy a kötődés megszületett, és ezen Szofi megérkezése is csak pár hétre változtatott. A macska rettentően féltékeny állat, így heteken keresztül Frici tüntetett, amiért a kicsivel nyilván többet foglalkozunk. Ami nem feltétlenül volt kivételezés, ugyanis Szofi teljes ellentéte Fricinek. Ő aztán bújik, ha kell, ha nem, bár meg kell jegyezni, ő 3 hetesen került hozzánk, úgyhogy még szoptatós korban lett ránk utalva. Így azért könnyebb kapcsolatot építeni, persze muszáj több időt is tölteni a picivel. Na ez volt az az időszak, amikor Frici csak azért sem ott volt, ahol én. Ha én a nappaliban, akkor ő bevonult a hálóba és fordítva. A dolog pikantériája pedig az, hogy Szofiért ő is odáig van, meg vissza, csak ugye a mi figyelmünk mégiscsak legyen egyenlő kettejük között. Meg is tettünk mindent, hogy ne érezze elhanyagolva magát, de a dackorszak elmaradhatatlan volt. Ma már újra lerázhatatlanok. Ha csak pisilni megyek, jönnek utánam, mint a kis pincsikutyák. Ez egyébként azon túl, hogy hízelgő, és nagyon érzem a szeretetüket, hasznos is. Tudniillik van a bérháznak, amiben lakunk egy belső udvara. Semmi flanc, csak beton, de jópáran tettek ki cserepes virágokat, van egy komposztáló és egy vízcsap is. Beletelt pár hónapba, de végül legyőztük félelmünket és kiengedtük Fricit. Korábban próbálkoztunk a sétáltatással, hátha bejön és akkor a még előző lakás kocsibeálló udvarába le lehetett volna vinni kicsit levegőzni.

Hát nem jött be. Frici amint kivittük a zöldbe, egyszerűen fogta magát és lefeküdt. Még csak meg sem próbált elrejtőzni, egyszerűen elterült. Amúgy sem volt egy ugribugri tigris, na de hogy húzom a betonon, és tűri, azért az hülyén nézett ki. Úgyhogy feladtuk, amikor kinőtte a hámot. Állítólag meg lehet tanítani a cicáknak is a sétát, de mint minden, ez is hosszú, keserves folyamat. Ez a belső udvar azonban nagyon jó lehetőséget biztosít, hogy kicsit kint is legyen, ugrándozzon és ismerkedjen a szomszéd cicával, aki szintén kijár. Úgyhogy ma már egy picit kinti cica is, de ami a lényeg, hogy nem csavarog el a lépcsőházba, csupán a lakás előtti részen napozik. És állandó felügyelet alatt van. Néha elbújik a virágok között, de tudja, hogy kint vagyok, és ha zajt hall, vagy valaki jön, akkor magától beszalad. Nem tudom, mi történt vele élete első nyolc hónapjában, de fél az emberektől. Nem barátkozik könnyen, és nem örül a pár éves szomszéd kisgyerekeknek sem, akik mint tankok indulnak meg felé. Persze magamban örülök, hogy a lakásba rohan be, és nem összevissza a lépcsőházba. Van, amikor elég csak hívnom, vagy odamennem mellé és már jön is be. Egyszer kiszökött a nyitva felejtett konyhaablakon és akkor azért elbarangolt az első emeletre, úgy kellett becserkészni. Persze tudta nagyon jól, hogy ezt nem szabadott volna, viszont tudta azt is, mikor elindult, hogy nem látjuk, szóval megteheti. Ilyenkor nehéz megbüntetni, mivel nem ő tehet róla, hogy mi nem csuktuk be az ablakot, ő csak kihasználta az alkalmat. Ha megszidom azért, mert kint járt, összezavarom, hiszen máskor én engedem ki. Nagyon oda kell figyelni az ilyen apróságokra is, mert ezzel azt a minimális kontrollt, vagyis annak illúzióját, melyről hisszük, hogy bírunk vele, könnyen elveszíthetjük.

A büntetésre is megvan a módszerünk. Barátom egy macskatartó ismerőstől tudja, hogy az arcába kell fújni, ha rosszat csinál, mert a cicamama is ezt csinálja. Nem tudom, hogy így van-e, de működik a dolog. Utálják, ha ezt csináljuk, és utána ha ugyanazt a rosszaságot elkövetik, elég csak szólni, már abba is hagyják, mielőtt jönne a fújás. Így szép lassan el lehet érni, hogy végül ne tegyenek rossz fát a tűzre. Persze van, amikor a rosszalkodás lényege nem a csínytevés, hanem valami egészen más. Frici tegnap a reggeli tejföl elfogyasztása után az előszobában jelezte, hogy ő bizony kimenne a belső udvarra. Ehhez azonban nem volt akkor túl nagy kedvem, mivel vele együtt Szofi is kirohan, aki egyelőre fékezhetetlen. Ezután a szobában ültem a számítógép előtt, amikor többször is jelzett sima nyávogással és a szekrény finom kaparászásával. Ekkor azt hittem, hogy a kicsit keresi, mivel az újabban a szekrény tetejére kommandózik fel. Aztán rég nem látott dolog következett: Frici elkezdte módszeresen, egyesével leszedegetni a könyvszekrény polcairól az apróbb tárgyakat. Figyeltem, nem szóltam rá. Aztán mikor az éjjeliszekrényemre tette egyik lábát, rászóltam. Rám nézett, várt, majd tovább feszítette a húrt. Ekkor felállva szóltam rá megint, akkor leugrott egyből.

Azt gondolom, pontosan tudja, mit szabad és mit nem, és csupán figyelemfelkeltésből csinált olyan dolgokat, amikről régen leszokott. Amikor ezután odaültem mellé az ágyra, nem nagyon akarta, hogy simogassam, inkább megmosakodott. Otthagytam, visszaültem a számítógéphez, azután elnyomta a szundi az ágyon, ahol hagytam. Nem igazán értem, mit szeretett volna elérni, de az biztos, hogy a figyelmemre volt szüksége. Lehet ez is elég volt, hogy tudja, itt vagyok és látom őt, és ha kell, odamegyek hozzá.

A másik dolog, amit csinálok, és amitől sokan hülyén nézhetnének, az az, hogy beszélgetek velük. Szofi érkezésekor olvastam róla, hogy beszélni kell a kicsihez, hogy megismerje a hangomat. Azt már húgom kutyájáról tudom, hogy a hangszín, és hangmagasság változásából ért a kutya. Sokszor a dobhártyám kiszakad, ahogy tesóm visítva hívja a kutyát, aki lelkesen, szinte mosolyogva fut felé. Amikor viszont rossz, mély hangon, erélyesen szólunk rá. Valahogy ez működik a cicáknál is. És néha még az az érzés is elfog, hogy minden szavamat értik is. Mindenesetre nekem jól esik, jó étvágyat kívánni nekik, amikor leteszem az ételt eléjük, vagy egyszerűen csak megkérdezni Mi van?, amikor nyávognak egyet. Sokszor tényleg beszélgetünk is, bár nem értjük egymást, mégis Frici válaszol a mondataimra egy-egy nyávogással. Sajnos nem tartok olyan szinten, hogy a nyávogásából tudjam, mit szeretne, azért kis odafigyeléssel lehet tudni, mire van szüksége.

Amit még fontosnak tartok, bár ez inkább saját magunk miatt van, az az, hogy rendszert vigyünk az életükbe. Ha nem tesszük, megteszik ők. A napi rutin számukra is fontos, ha nem tartjuk be, jelezni fognak. Ma már Szofi ébreszt, és nem a barátomat, hanem engem, amit nem értünk, mivel nekem nem kell mennem dolgozni. Viszont ő nemcsak beledugja az orrát az enyémbe, vagy ráül a hátamra és nyalogatja a vállamat, és ő még csak nem is nehéz, viszont dorombol, mint egy 1.2 dízelmotor. Rettentő hangos, és amíg nem heveredhet le mellém, és nem altatom el simogatással, addig nem hagyja abba. Vagy amíg barátom fel nem ébred, és ki nem megy a konyhába. Ilyenkor mennek vele az állatok. Ez az ő műszakja, etetéssel, játékkal, és persze mikor húzza fel a cipőjét, akkor egy kis lábradögléssel. Mintha azt kérnék, apu ne menj! Mire én felkelek, újra az ágyon döglenek, a kisebbik konkrétan hozzám van bújva. Ilyenkor viszont őket nem zavarja, ha én felkelek, ettől ők még tudnak aludni. Egészen ebédig, ami nagyjából minden nap ugyanakkor van. délután újabb döglés, ha filmet nézek, akkor kint vannak velem a nappaliban, Szofit gyakran el kell altatni, Frici lábnál fekszik, mint valami kiskutya. Este pedig beindul az élet, megjön a barátom, indul a futkosás, labdázás, egy kis vacsi, aztán meg sem állnak este 11-ig, amikor a már említett együtt elalvás elterelő hadművelet kezdődik. Az elefántcsorda kutyafüle ehhez a két kis ördögfiókához képest, ha futásról van szó.

Nem tudom, mennyire zaklatja fel őket, ha munkám lesz és itthon lesznek egyedül. Valószínűleg alig várják, hogy a vén satrafa elhúzzon végre, és bulizhassanak, de azért azt gondolom vagyunk olyan jóban, hogy kicsit hiányzok majd nekik. Abban azért bízom, hogy majd elém is kifutnak az előszobába, mint ahogy azt barátommal teszik. És akárki akármit mond, nem azért szaladnak elé, mert tőle kapják az ételt. A macskák sokkal kevésbé önzők, mint ahogyan azt állítják róluk. Képesek az ember barátai lenni és odafigyelni rá, és a törődés, amit igényelnek, valljuk be, nemcsak nekik esik jól, hanem a gazdinak is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.