Az első találkozás mindent meghatározott. Bár voltak félelmeink, és érdekes reakciók másoktól, téveszmék, melyek nem festettek túl jó jövőképet, mégis minden úgy alakult, ahogyan lennie kellett. Az eredmény pedig két cica, akik szeretik egymást, nevelgetik egymást, és rengeteg csodás pillanatot, élményt okoznak nekünk.

Mint említettem, Frici beköltözése után körülbelül egy évvel gondolkoztunk, hogy kimentjük a győri állatmenhelyet legalább egy kismacska elhozatalával. Nem sok segítség, tudom, mikor többet is be kéne fogadni ideiglenesen, hogy javítsunk mindenki körülményén, de tudva, hogy pár hét gondoskodás és kötődés kialakulása után képtelen lennék visszaadni egy kisállatot, csak egyet szerettünk volna elhozni örökbe. Viszont ezt jó alaposan megfontoltuk, és nagyon nem mertük. A legfőbb ok Frici volt, aki mégiscsak kandúr, és hát a kandúrok megzabálják az újszülött csöppségeket, meg hasonló badárságok jártak a fejünkben. Na meg hogy ha nem jönnek ki egymással, akkor sem tudjuk őket elszeparálni, mert Frici már belakta a lakást, és egy új jövevény kedvéért nem akartam volna összezavarni és büntetni a semmiért. 

Az élet persze megadta a jelet a talált cica személyében, hogy fölösleges rágódnunk a dolgon, és minden jól is alakult. Amikor hazaértünk Szofival azon a bizonyos vasárnap este, máris összeengedtük őket, gondolva a "gyorsan letépett ragtapasz kevésbé fáj" elméletre. Nózidörgölés, ami az üdvözlést jelenti a cicáknál, és szaglászás volt az első reakció, ha jól emlékszem több nem.

Persze ekkor még úgy gondoltuk, jobb ha külön szobában alszunk, egyikünk a nappaliban Fricivel, másikunk a Szofival a melegebb hálóban, hogy amíg nem vagyunk ébren, nehogy baj legyen. (A mi különalvásunkra természetesen a cicákkal való alvás miatt volt szükség, hiszen a kicsi kicsi volt, Frici meg ehhez szokott hozzá) Ugyan, mikor elvittük Szofit az állatorvoshoz, és említettem a nagyobb cicát, meg hogy összeengedtük őket, akkor a doktornő fura, rosszalló arcot vágott, mintha nem szabadott volna. De mikor mondtuk, hogy semmi nem volt, akkor nem mondott már ő sem semmit. A külön alvás kb. egy hétig ment így, vagy talán picit tovább, annyi biztos, hogy másnap kiderült, nem lesz itt semmi baj. Ez pedig az a megható jelenet volt, amikor Frici elkezdte nyalogatni a csöppséget. A két cica későbbi viselkedése már csak és kizárólag felénk sugallt nemtetszést bizonyos esetekben, egymás felé azóta sem. (Ne feledjük, Frici ivartalanított cica, így nem csoda, ha különösebben vérmes területvédelemmel, vagy kicsinyeket felzabáló ösztönnel nem rendelkezik).

http://www.facebook.com/video/video.php?v=10150246493784040

Szofi 3-4 hetes lévén igényelte a testmeleget, sőt többet is, próbáltuk a plusz hőmérsékletet takaróval és a fekhelyén melegvizes palackkal pótolni. Ha aludni akart, mindig felmászott ránk, a nyakunkba, kulcscsontunkra helyezte magát és pár másodperc alatt elaludt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az elájulás pillanatáig rettentő hangosan dorombolt, aztán egyszercsak leállt a motor. Mivel egy nagyon pici cica nagyon sokat alszik, ezért nagyon sokszor kellett ölbe vennünk, amit természetesen Frici is észrevett és ahogy egy posztban már írtam, egy rövid időre tüntetni kezdett. Ahol mi voltunk, na ő onnan kiballagott és egy másik helyiségben tette le magát. Az egyetlen dolog, amiben biztosak voltunk, hogy bármilyen lesz is az élet Szofival, azt nem akarjuk, hogy Frici bárminek a hiányát érezze. Persze ezt nem lehet megúszni, pedig próbáltunk legalább annyi figyelmet szentelni neki is, mint előtte, ha nem többet. Ami nem egyszerű, ha a játékidőt egymásra szánják, a szabadidejükben pedig Szofi foglalja el emberi trónját. Bár azon az első héten mindketten otthon voltunk barátommal, mivel iszonyatosan megfáztunk, ez volt a szerencsénk is, mert így lényegesen könnyebb volt a két cicát ellátni. Miközben persze azért figyelni kellett magunkra, nehogy a kicsi elkapjon valamit.

A dackorszak azonban hamar elmúlt a fiatalúrnál, és már együtt jönnek-mennek a lakásban, és együtt akaszkodnak az emberre. Az elején azt gondoltam, hogy Frici túlzott távolságtartását legyőzi majd féltékenysége, és ölben doromboló macska lesz belőle, ez azonban nem jött be. Amint rájött, hogy senki nem szakítja el őt tőlünk és különösebben nem okoz változást a kiscica érkezése az ő életében sem (na persze több a játék, van társaság, ennek örül is), visszatértünk a régi kerékvágásba. Követ, odajön, igényli a fésülgetést, "szól", ha kell valami, de egy fikarcnyival sem bújósabb, mint azelőtt. Picit bánom, de annak jobban örülök, hogy hamar lerendezte magában, hogy egyikőjük sem birtokol bennünket vagy a lakást jobban vagy kevésbé.

Szofi viselkedése több fejtegetnivalót és érdekességet rejt magában, ugyanis nála mindent egyszerre láthatunk. Azt, ahogy cseperedik, és már egyre több mindenre fel tud ugrani (most már mindenre), ahogyan felfedez új dolgokat, amik érdekelhetik, ahogy kialakítja a fekvőhelyeit, és ahogy Fricivel "bánik". Ez pedig alapjában véve tökre úgy néz ki, mint egy jól működő hugica-bátyuska testvérviszony. A nyalogatás napi szintű rituálé, és most már oda-vissza működik. Eleinte csak Frici tisztogatta a kicsit, aki ezt rettentően tudta élvezni. Persze az elképzeléseik néha különböztek, ilyenkor Szofi erőteljesen rugdalni kezdte Frici állát (mert ugye alá kell feküdni, úgy az igazi, mint valami autószerelő), amire a nagyobbik néha ügyet sem vetett, hiszen egyetlen tappanccsal le tudta fogni. Ma már oda-vissza megy a nyalakodás, néha szinte olyan, mintha csókolóznának. A legjobban az tetszik, hogy mindketten csukott szemmel élvezik is. 

Pár hete figyeltük meg először, hogy Szofi mindenben követni szeretné "bátyját". Azt, és pontosan úgy kell csinálnia, ahogy Frici, oda kell mennie, és szó szerint pontosan arra a helyre kell feküdnie, ahol Frici van (gyakran el is üldözi). ennek persze megvan az a jótékony hatása, hogy rengeteg jó dolgot megtanul a nagytesótól, pl. a kaparófa használata is ilyen volt. Amikor viszem a helyére az etetőtálkájukat kajaidőben, Szofi elkezd ágaskodni, mint valami minipóni, majd elindul futva, közben egyszer keresztezi az utamat, majd ráugrik a lassan közeledő Frici fejére, jelezve, hogy... nem tudom, mit, hiszen nincs mitől félteni a ételt. Persze Frici tűr, és sokszor nem is áll neki enni, inkább vár. Ha kell, akkor kényelmes pozícióját is feladja, csak hogy a kicsi odaférjen és ki tudja őt túrni.

Az egyetlen dolog, amiben nem követheti Szofi testvérét, az az udvaron szaladgálás. Frici már nagyon okos, és szófogadó is valamennyire, csak sütteti magát a napon, vagy szaglássza a kint lévő virágokat. A lépcsőházakba nem megy fel, bár ez valószínűleg az állandó felügyeletnek köszönhető, mivel egyedül nem mehet ki. Egyszer kiszökött, mert nyitva felejtettük a konyhaablakot, és akkor persze - tudva, hogy most nem látjuk - ad barangolásba kezdett és az első emeleten kaptuk el, azóta még jobban odafigyelünk. A kis Szofi azonban kezelhetetlen ilyen szempontból. Ha nem akar, akkor a nevére sem hallgat, és az emberektől sem fél úgy mint Frici (ő ha zajt hall, vagy emberi lépteket, azonnal befut a lakásba), és ha meg is ijed, nem a lakás felé fut, hanem össze-vissza. Ráadásul van egy komposztáló az udvaron, ami alá bebújni igazán jó móka - neki, na de nem a gazdinak. Miután egyszer volt alkalmam eljátszadozni vele egy kis időt, mire kijött, azóta nem engedjük ki. Legalábbis nem szabadon; előkotortuk Fricike régi hámját és pórázát, ami tökéletes a kishúgra, úgyhogy a hétvégén már párszor megsétáltattuk a kistigrist az udvaron. A 3.-4. alkalommal már nem is zavarta a póráz, köszönhetően az előtte alkalmazott elterelésnek. Barátom ugyanis egy madzaggal ingerelte, futtatta, így a póráz rágcsálása már nem is volt akkora élvezet. Taktikánk tehát az, hogy így megtanítjuk a határokat, és amikor már magától nem akar a nem kívánatos helyekre menni, vagy esetleg már nem fér be pl. a komposztáló alá, akkor megválhatunk a hámtól. Reméljük sikerül, és akkor tényleg jókat játszhatnak majd együtt a napon.

A cicákkal való foglalkozásaink mostanra már nem teszik őket féltékennyé, amúgy is beállt a családi idill, mindig mindenki egy szobában van. Ha valaki megy, megy mindenki utána. Így mindig mindenki szem előtt van, és látható, hogy senki nem kap több vagy kevesebb szeretetet. Esténként előfordul ugyan, hogy Szofi kimegy az előszobába, és magányosan gubbaszt a szőnyegen, ilyenkor meg engem zavar, hogy miért nincs inkább velünk. De lehet, csak kell neki is egy kis egyedüllét. A lefekvés egy kis játékkal indul, amikor a plédet elkezdem összehajtogatni az ágyon, Szofika egyből támad és ráugrik, aláfekszik, megsemmisíti. Ilyenkor ezzel játszunk egy kicsit, de nem sokat, ugyanis Frici végig néz bennünket az ágy mellől és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. (korábban vele is sokszor játszottunk ilyeneket). A takaró alatt mozgó bármi ugyanis őt is nagyon érdekli, és ilyenkor nincs kistestvér, csak zsákmány, szóval jobb hamar kiszabadítani Szofit, mert nagy baj lehet belőle. Az ember nem is sejti, mekkora erő van egy 5 kilós cicában és persze milyen élesek a karmai. Végül aztán mindenki lenyugszik, mire elaludnék, jön a kicsiny is, hogy altassuk el. Frici elhelyezi magát - mostanában az új komódon -, és hajnalig csendes pihenő van. Reggel aztán párban jönnek ébreszteni.

Ami még érdekes, viszont kevésbé pozitív, hogy Szofi rettentően jól ki tudja használni Fricikét. Akármi rosszat csinál, az biztos, hogy Frici ott ül az eredmény közepén, és bámul édes kis pofijával, mint aki nem is érti, mi történt. Persze, tudom, hogy nem ő volt, csak hát ő a balek. Van, amikor szinte feltart a megszakíthatatlan szemkontaktussal és a fura pofijával, hogy inkább őt bámuljam és neki magyarázzak (ilyenkor kérdezgetem, hogy mi van drágám, mit szeretnél), miközben Szofi éppen elköveti a bűncselekményt. Volt már olyan, hogy a konyhába kifelé menet az előszobában találtam Fricire, ült ott szerencsétlenül és "beszélgettünk", majd oldalra nézek, hát a kistestvére éppen a konyhapulton lambadázik. A rosszabb az, hogy rá is tudja venni a kicsi a nagyot a rosszaságra, amitől korábban féltem is. Na nem jellemző azért, de előfordult, hogy Frici volt a konyhapulton, a kicsi meg csak a konvektoron ücsörgött, ahol szabad lennie, de beérve a konyhába szinte láttam, ahogy pusmognak, hogy "Ott keresd, arra lesz!" Hozzá kell tenni, hogy a hibát én követtem el, mivel éppen kajaosztás volt, és a táljaikat már letettem a pultra, csak még valamiért beszaladtam a szobába előtte, ők meg hát türelmetlenek voltak és gondolták, megoldják maguk. Ettől függetlenül, lerí róluk, hogy tudják, éppen rosszban sántikálnak. 

Hogy Frici miért hagyja magát elüldözni, bűnbaknak beállítani, egyáltalán eltűrni, hogy ez a kis szőrcsomó állandóan nyúzza, arra csak egy magyarázatom van: szereti. Ahogy mi, vagy még jobban is. Nem tudom, létezik-e olyan a cicáknál, hogy megvédik egymást adott helyzetben, de szeretném azt hinni, igen. Egyszer-kétszer mondjuk előfordult, hogy Szofi hisztizett, mert nem tudott felugrani a székre, vagy a lakásban visított, mert nem engedtem őt is ki az udvarra. Ilyenkor Frici rohant, hogy megmentse, szóval eléggé jónak mondanám kettejük kapcsolatát, igazi testvérek lettek. Amit ad, azt vissza is kapja, most hogy már nagyobb és ügyesen is mozog, Szofi többet kényezteti tisztogatással Fricit, most már egy kicsit ő is le tudja fogni, és csak nyalogatja és nyalogatja. Persze veszekednek is, néha durván ugyan, de ennyi belefér, meg hát nem is sérül meg senki sosem. Büszke vagyok rájuk, és nagyon örülök, hogy ilyen kapcsolat alakult ki közöttük, és hogy láthatóan Fricinek is jót tett a társaság. Erre is azt tudom mondani, hogy kis szerencsével, sok odafigyeléssel, és tudatos neveléssel összeszoktatható két állat, akár még két önző kisoroszlán is. Azért legyünk óvatosak és ne erőszakoskodjunk velük, hagyjuk a dolgokat a maguk medrében sodródni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.